2011. június 2., csütörtök

Az animágus



Ez a kifejezés az angol animation (animáció) szóból ered, és napjainkban kifejezetten a japán rajzfilmekkel kapcsolatban használják. Filmek terén kevésbé tájékozott embertársainknak az animéről valószínűleg csak a kereskedelmi tévék hétvégi reggeli rajzfilmsorozatai jutnak eszükbe, esetleg néhány anime-ellenes, tudatlan dühtől fújtató turbó-gyerekvédő ágálása a japán rajzfilmek – szerintük – túlzott erőszakosságáról, netán a valahol, valamikor, valamelyik tévéadón látott, jellegzetesen nagy és csillogó szemű, hosszúlábú, miniszoknyás lányfigura.
Tény, valóban léteznek ultra-brutál, vértől, netán egyéb emberi testnedvektől fröcskölő animék, ám attól még felettébb nagy butaság lenne egy kalap alá venni az összes anime műfajt, annál is inkább, mert animék és mangák – japán képregények – nélkül az olyan filmek sem létezhetnének, mint pl. a Mátrix vagy az Oldboy.



Az animén belül elkülöníthető egy jellegzetes al-műfaj, amit én csak „varázslatos animének” nevezek, és amelynek valószínűleg világszerte legismertebb alkotója Hayao Miyazaki. Miyazaki munkássága sokáig – 1997-ig – szinte teljesen ismeretlen volt Ázsián kívül, ám akkor a Miramax stúdió bemutatta Amerikában „A vadon hercegnője” című filmjét, és egy csapásra minden megváltozott. Idén nyáron kerül moziba a japán mester legújabb „Ponyo on the Cliff by the Sea” című rajzfilmje, így ennek apropóján ismerkedjünk meg Miyazaki életútjával és persze filmjeivel!




宮崎 駿 vagyis Miyazaki Hayao 1941. január 5-én született Akebono-choban, Tokió egyik kerületében. Édesapjának és nagybátyjának üzeme volt, amely repülőgép-alkatrészeket gyártott japán harci gépek számára, így Hayao kisgyerekkorától a repülés és a repülőgépek közelében élt, amely egyik meghatározó élményévé vált, és amely azóta is rendszeresen visszatérő motívum a filmjeiben.


Középiskolás volt, amikor látta a Hakujaden című – úgy tartják –, legelső, egészestés, színes, animációs japán filmet. Ez döntőnek bizonyult a fiatalember további sorsát illetően, ámbár előbb még meg kellett tanulnia emberi figurákat is rajzolni, tekintve, hogy addig jószerivel csak repülőgépeket és hadihajókat ábrázoló grafikákat készített. A középiskolát követően Miyazaki beiratkozott a Gakushin Egyetemre, ahol politikatudományt és közgazdaságtant hallgatott.


Sikeres diplomázást követően a Toei Animation munkatársa lett, itt ismerkedett meg későbbi feleségével, Akemi Otával, aki otthagyta animátori munkáját, hogy két fiuk, Goro és Keisuke mellett lehessen főfoglalkozású anyaként.
Miyazaki első nagyobb munkája az 1965-ös Garibā no Uchuu Ryokou (Gulliver utazásai a Holdon túl) volt. A film történetének eredeti befejezése nem nyerte el a tetszését, így saját ötletét felhasználva átírta azt, amely végül be is került a film végleges változatába.
Miyazaki ekkoriban főleg vezető animátorként, figuratervezőként és tanácsadóként dolgozott, így például Kimio Yakubi legendás Csizmás Kandúrjában (Nagakutsu wo Haita Neko – 1969), amelynek több jelenetét is ő találta ki és írta meg.


1971-ben Miyazaki otthagyta a Toeit egy másik stúdióért, ahol már kisebb rendezői feladatokat is rábíztak. Animesorozatok epizódjait készítette, ill. majdnem egy Harisnyás Pippi-nagyfilmet is, ám ezt a projektet később törölték, így Miyazaki és közeli munkatársa és barátja, Isao Takahata más szériákban és filmekben dolgozott.
1979-ben Miyazaki elkészítette első egészestés saját filmjét, The Castle of Cagliostro címen, amely a Lupen III című sorozaton alapult. (A főszereplő a híres francia tolvaj-úriember, Arsène Lupin unokája volt.)


Míg ez a film nem keltett különösebb visszhangot, addig a következő már igazi sikernek bizonyult: 1984-ben készült el a Kaze no Tani no Naushika (Nauszika – A szél harcosai) című alkotás, amely már teljes egészében magán hordozza Miyazaki legfontosabb stílusjegyeit. A történet központi szereplője egy fiatal lány, nagy hangsúlyt kap a környezetvédelem, az ember és a természet viszonya, valamint a repülés, mint a létezés egyfajta magasabb szintű, tökéletesebb formája.



A Nauszika sikere tette lehetővé, hogy Miyazaki megalapítsa saját animációs vállalatát, a Ghibli Stúdiót (1985-ben), amely azóta is Japán egyik meghatározó rajzfilmkészítő cége.
A Ghibli égisze alatt készültek el Miyazaki további filmjei is: a Laputa – Az égi palota 1986-ban, a Totoro – A varázserdő titka 1988-ban és a Kiki – A boszorkányfutár 1989-ben.
Ezekben a filmekben is visszaköszönnek a jellemző Miyazakis stílusvonások: a főszereplők fiatal lányok, a történetek fő cselekményszála érinti az emberi tevékenység környezetre való hatásait, ill. különféle fantasztikus repülő gépezetek szerepelnek bennük: óriási csatacirkálók és kicsiny, fürge vitorlások, vagy éppen a japán mondavilágból merítő fura teremtmények, mint pl. Totoro, vagy ugyanebben a filmben látható „cicabusz”.




1992-ben alapvető fordulat következett be: a Porco Rosso című film főszereplője immár egy felnőtt férfi, egy antifasiszta pilóta (ismét a repülés, mint alapelem), aki az 1920-as évek olasz tengerei fölött légikalózokra vadászik. A férfit rettenetes átok sújtja: egy a múltban elkövetett végzetes hiba következtében katonatársai vesztették életüket, és ő szégyenében, a felelősség és a lelkiismeret-furdalás következtében disznóvá változott.




Az 1997-ben készült Mononoke Hime (A vadon hercegnője) című filmmel Miyazaki visszatért az annyira fontosnak tartott politikai, ökológiai témákhoz, ill. első ízben itt jelentek meg és kaptak központi szerepet a japán mítoszok szellemei és istenei.
A főszereplő ezúttal is egy fiatal lány, Mononoke hercegnő, akit állat-istenek neveltek fel. A hercegnő az erdő szélén létesült vasművesek (a modernkori káros emberi tevékenység, környezetszennyezés, és a kapitalizmus szimbóluma) ellen harcol, akik pusztítják az erdőt, hogy kohóikat táplálni tudják.
Az állat-istenek összefognak, hogy egyszer s mindenkorra leszámoljanak az emberekkel; ebbe a harcba keveredik bele egy messzi falu hercege, Ashitaka, aki harmóniát akar teremteni az emberek és az istenek között, hogy mindannyian békében éljenek egymás mellett.
Talán ez a film sikerült a leginkább filozofikusra, ill. ebben jelenik meg a legkiforrottabban a természetvédelem és a társadalomkritika, nem csoda hát, hogy elnyerte a Japán Filmakadémia legjobb filmnek járó díját, valamint komoly kritikai és közönségsikert ért el.
A Mononoke után Miyazaki nyugdíjba vonult, de a munkával nem hagyott fel teljesen: egy családi barát egyik kislánya inspirálta következő filmjének címszereplőjét, így készült el 2001-ben a Sen to Chihiro no Kamikakushi (Chihiro Szellemországban), amely minden addigi japán bevételi rekordot megdöntött: 300 millió dollárnak megfelelő, elképesztő 30 milliárd yent hozott!


A főszereplő lány, Chihiro szüleivel vidékre költözik, nem messze egy erdőtől. Miután anyját és apját egy gonosz boszorkány disznóvá változtatja, Chihiro kénytelen munkát vállalni egy bizarr szellemvilág fürdőházában, ahol számos fura szerzettel, szellemekkel és istenekkel találkozik.
A film világszerte hatalmas sikert ért el, ismét elnyerte a Japán Filmakadémia díját, valamint az Ezüst Medvét a Berlini Filmfesztiválon, és 2002-ben a legjobb animációs filmnek járó Oscar-díjat is.


A következő film egy angol mese alapján készült: a Diana Wynne Jones által írott Howl’s Moving Castle (A vándorló palota) 2004-ben került a mozikba. 2005-ben Miyazaki életműdíjat kapott a Velencei Filmfesztiválon.


A Mester legújabb filmje a Ponyo a tengerparti sziklán, ami egy kínai gyerekmesén alapul. Főszereplője egy Sosuke nevű kisgyerek, és egy aranyhal, Ponyo, aki emberré szeretne válni.

A vadon hercegnője volt Miyazaki első filmje, amelyben a hagyományos kézi animáció (vagyis amikor minden képkockát, hátteret és szereplőt kézzel rajzolnak és festenek meg) mellett számítógépes animáció is helyet kapott. Fontos megjegyezni, hogy Miyazaki kikötése szerint a filmjeiben a számítógépes animáció aránya nem haladhatja meg a 10 százalékot.



A legtöbb Miyazaki-filmben nem lehet egyértelműen elkülöníteni a pozitív és negatív szereplőket (eltérően a nyugati, főleg amerikai filmes stílustól). A karakterek motivációi és személyiségjegyei jóval árnyaltabbak a megszokott figurákhoz képest.
Például A vadon hercegnőjének negatív (?) főszereplője, Eboshi Úrnő – noha kegyetlenül le akar számolni az ellene fölsorakozó szellemekkel és állat-istenekkel – rendkívül lelkiismeretesen és elkötelezetten védi a népét és városát, nagylelkűen gondját viseli az ott élő leprásoknak és egykori örömlányoknak. Nem nyereségvágytól vagy kegyetlenségtől hajtva akar harcolni, hanem a népe túléléséért.


A filmek pozitív főszereplői is esendőek, hitelesen emberiek, nem azok a cukormázas, tündi-bündi figurák, mint számos Disney-film esetében. Sokszor a főhősök a történetek folyamán hihető és pszichológiailag is hiteles személyiségváltozásokon mennek keresztül. A filmek befejezése sem úgy történik, hogy a „jó győzedelmeskedik a rossz fölött.”
Például Chihiro sem azért menekül meg, mert „legyőzi a gonoszt”, hanem azért, mert megtanulja, hogyan tud kiszabadulni a szorult helyzetből, amelybe került.
Emellett sok filmben fellelhetőek Miyazaki politikai és háborúellenes nézetei: a Laputában például a bányászfalu lakói az idealizált emberi társadalom képviselői, míg a Porco Rosso főhőse – habár képzett és ügyes harcos – egyáltalán nem rajong a hadviselésért.

Hayao Miyazaki filmjei tehát egyfelől filmtörténetileg megkerülhetetlenek, másrészt viszont kellemes kikapcsolódást nyújtanak, ráadásul az észt is megmozgatják, nem csak a szem számára jelentenek élményt. A Mester munkássága gyerekek és felnőttek számára is egyformán élvezhető; nagyszerű mesék, elgondolkodtató korrajzok, filozofikus drámák és fantasztikus mítoszok. Egyszerűen varázslatosak.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése