Boldogan éltek, míg meg nem haltak?
Hát baromira nem.
Az amerikai független film rendkívül jellegzetes műfaj. Mivel független, nem a nagy hollywoodi stúdiók égisze alatt készül, költségvetése össze sem hasonlítható az átlagos filmekével, a történet a szürke hétköznapokból merít, ami azért valahogy mégis olyan tipikusan „amerikai”, a megvalósítás egyszerű és lényegretörő, rendező pedig többnyire valamilyen ismeretlen, a szárnyait próbálgató ifjú titán, akit szerencsés esetben sikerül felfedezni valamilyen komolyabb filmfesztiválon.
Derek Cianfrance korábban tévé- és rövidfilmek direktora volt, de mindössze második nagyjátékfilmjére azonnal felfigyeltek a híres Sundance Filmfesztiválon, amely számos ismert filmes ugródeszkája volt az elmúlt évtizedekben. Cianfrance egy korábbi forgatókönyvíró-pályázaton nyert egymillió dollárból készítette el filmjét, amely nagyrészt saját életének alapjain nyugszik.
A történet főszereplői Cindy és Dean, a fiatal házaspár, akik átlagos, hétköznapi életüket élik kislányukkal. A nő ápoló, aki többé akart volna válni, mint ami végül lett, a férfi pedig szobafestő, aki elégedett egyszerű életével, szereti a feleségét és lányát, és számára ennyi tökéletesen elég. A két fiatal kapcsolata az évek során válságba került, aminek eredményeképp fokozatosan eltávolodtak egymástól: Cindy egyre jobban belefásul mindennapi teendőibe, miközben Dean megmaradt annak a hétköznapi srácnak, aki mindig is volt. Próbálják megmenteni kapcsolatuk utolsó morzsáit, de mindketten érzik, hogy fáradozásaik jó eséllyel hiábavalóak.
Semmi különleges nincs a történetben, de éppen ez az egyszerűség az, ami az egész film legfőbb előnye, amely mindenki számára jól ismert, aki valaha élt már párkapcsolatban. A világ moziközönsége unalomig ismerheti már a velőig lerágott amerikai romantikus csontot, amiben a szerelmesek minden akadályt elhárítva a történet végén egymás karjaiba omlanak és vár rájuk az örökké tartó boldogság, a Blue Valentine viszont éppen ezt a rózsaszín cukormázas szemellenzőt rántja le a nézők tekintete elől, mikor kerek perec kijelenti, hogy egy kezdeti reményteljes, őszinte és boldog kezdet bizony nagyon sokszor végződik kiábrándító és csalódást keltő eredménnyel.
Lehet dobálózni a különféle jelzőkkel, de ez esetben ezek nem öncélúak, mert a film valóban kíméletlen őszinteséggel mutatja be egy kapcsolat fokozatos kihűlését, amely végül olyan szintre jut el, hogy a reménytelenség élménye szinte gyomorszájon vágja a nézőt. A nagy szavak ellenére a film mégsem ítélkezik, nem foglal állást, pusztán csak láttat és bemutat, a konzekvenciák levonása pedig (nagyon helyesen) a nézőre van bízva.
Feltétlenül jó látni, hogy az ún. „amerikai film” nem csak a kommersz hollywoodi szemétből áll, hanem képes olykor hiteles, reális, emberi történeteket is elmesélni, szinte már európai módon. A Cindyt és Deant alakító Michelle Williams és Ryan Gosling maníroktól és túlzásoktól mentes, visszafogott színészi játéka a film másik kulcsmomentuma a remek forgatókönyv és rendezés mellett. A cselekmény két külön idősíkban játszódó jeleneteiben szinte nem is lehet ráismerni karaktereikre, ráadásul a végletekig kiszámított amerikai filmektől ellentétben a két színész sokat rögtönzött a forgatások során, ami csak fokozza a történet realizmusát.
Randifilmnek tehát nagyon nem alkalmas a Blue Valentine, de aki kedveli az egyszerű, életszagú filmeket, amiben remek színészek játszanak, annak feltétlenül ajánlom a megtekintését.
Semmi különleges nincs a történetben, de éppen ez az egyszerűség az, ami az egész film legfőbb előnye, amely mindenki számára jól ismert, aki valaha élt már párkapcsolatban. A világ moziközönsége unalomig ismerheti már a velőig lerágott amerikai romantikus csontot, amiben a szerelmesek minden akadályt elhárítva a történet végén egymás karjaiba omlanak és vár rájuk az örökké tartó boldogság, a Blue Valentine viszont éppen ezt a rózsaszín cukormázas szemellenzőt rántja le a nézők tekintete elől, mikor kerek perec kijelenti, hogy egy kezdeti reményteljes, őszinte és boldog kezdet bizony nagyon sokszor végződik kiábrándító és csalódást keltő eredménnyel.
Lehet dobálózni a különféle jelzőkkel, de ez esetben ezek nem öncélúak, mert a film valóban kíméletlen őszinteséggel mutatja be egy kapcsolat fokozatos kihűlését, amely végül olyan szintre jut el, hogy a reménytelenség élménye szinte gyomorszájon vágja a nézőt. A nagy szavak ellenére a film mégsem ítélkezik, nem foglal állást, pusztán csak láttat és bemutat, a konzekvenciák levonása pedig (nagyon helyesen) a nézőre van bízva.
Feltétlenül jó látni, hogy az ún. „amerikai film” nem csak a kommersz hollywoodi szemétből áll, hanem képes olykor hiteles, reális, emberi történeteket is elmesélni, szinte már európai módon. A Cindyt és Deant alakító Michelle Williams és Ryan Gosling maníroktól és túlzásoktól mentes, visszafogott színészi játéka a film másik kulcsmomentuma a remek forgatókönyv és rendezés mellett. A cselekmény két külön idősíkban játszódó jeleneteiben szinte nem is lehet ráismerni karaktereikre, ráadásul a végletekig kiszámított amerikai filmektől ellentétben a két színész sokat rögtönzött a forgatások során, ami csak fokozza a történet realizmusát.
Randifilmnek tehát nagyon nem alkalmas a Blue Valentine, de aki kedveli az egyszerű, életszagú filmeket, amiben remek színészek játszanak, annak feltétlenül ajánlom a megtekintését.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése