2013. április 29., hétfő

Teddy Bear - 50/50


Teddy Bear
A dánok még mindig remek filmeket tudnak készíteni. Igazság szerint, ha a magyar "filmipar" csak fele olyan színvonalú mozikat dobna össze, mint a dánok, akkor minden a legnagyobb rendben lenne.

Mads Matthiesen minimalista kamaradrámájának főszereplője a 38 éves testépítő, Dennis. Sosem volt még barátnője, magányosan éldegél egy kis lakásban anyjával Koppenhága külvárosában. Amikor bácsikája egy thai lányt vesz feleségül, úgy dönt, hogy ő is az egzotikus országba megy feleséget találni magának. A keresés azonban egyáltalán nem bizonyul könnyűnek, mert a férfi nem alkalmi légyottot, hanem szerelmet keres. Végül találkozik egy nővel, akivel elkezd kialakulni valami, ám az elszakadásról az anya hallani sem akar. Dennis válaszút elé érkezik: elvágja a család köteléket és elkezdi végre felnőtt életét, vagy továbbra is a mama kicsi fia marad.
Nem véletlen az előbb használt "minimalista"-jelző. A színészek kevés kivétellel amatőrök, kézikamerázás van, zene viszont nincs, a beállítások egyszerűek, a dialógusok rövidek, lényegre törőek, díszletek, jelmezek alapvetően nincsenek. Mindez egy igen steril, de mégis ízig-vérig életszagú hangulatot eredményez, amely végeredményben az egész filmet hihetővé teszi.
Furcsa, de egyszersmind remek kontraszt, hogy a "címszereplő" egy 2 méteres body builder, akiről a kutya se gondolná, hogy maga a másfél mázsás ártatlanság, másodszorra azonban már hajlamos az ember elgondolkodni azon, hogy vajon egy harmincas éveiben járó férfinak miért nem volt még soha intim kapcsolata. Valóban benne van a hiba, nem esetleg az egyre felszínesebbé váló világgal, ahol a valódi értékek és érzelmek egyre jobban háttérbe szorulnak?
A film másik fontos vonulata az anya-fiú-kapcsolat. Az idősödő anyák, akik együtt élnek a fiukkal, hajlamosak arra, hogy "rátelepedjenek" a gyermekükre, még ha nem is pióca módjára, de mégis egy idő után olyan speciális függés alakul ki köztük, ami alkalmasint korlátozhatja a fiú életét. Mert a mamának kell segíteni, mert a mamának nem tetszik a lány, akivel a fiú megismerkedne, mert a mama ezt kéri, mert a mama azt kéri. És egy jó fiú nem akarja a mamát megbántani, ezért mindig a rendelkezésére áll és segít neki, nem mond ellent, de közben telnek-múlnak az évek, és egyszer csak ráébred, hogy az élet lassan elmegy mellette. Amikor pedig egy fiú erre ráébred, és kihátrálna a mama szoknyája mögül, természetes következmény, hogy az anya a személye elleni támadásnak veszi, holott erről szó sincs. Fontos tehát megérteni és elfogadni, hogy előbb-utóbb minden fiú felnő, mert fel kell nőnie. Nem azért, mert ez a szokás, hanem mert mindenképp eljön az az idő, amikor a mama már nem lesz vele.
Remek film tehát a Teddy mackó, egy amatőrségében is profi Kim Kolddal és egy egészen kiváló Elsebeth Steentofttal.



50/50 
Rák. Film a rákról. Ezt alapvetően kétféleképp lehet megcsinálni (ha Hollywoodban vagyunk ofkorsz): komoly drámaként vagy elviccelve, amolyan tragikomédiát kerekítve a témából. Szívem szerint ez áll hozzám közelebb, mert sokkal nehezebb, de egyben hálásabb feladat is indirekt módon beszélni egy ilyen kemény témáról. 
Persze sok buktató akad: túl sok nyál, mert a rendező baromira meg akarja mondani a tutit, ezért annyira eltúlozza a drámát, hogy a végén a néző már azért drukkol, hogy a beteg forduljon fel a francba, vagy ha a sok hülye poén mellett elsikkad a fő téma. Egyik sem jó. 
A mai film után kiderült, hogy van egy harmadik lehetőség is: amikor a drámát és a tragikomédiát vegyítik egymással, ez azonban a legveszélyesebb, hiszen több műfaj között kell egyensúlyozni, de úgy, hogy az egyik ne kerekedhessen felül a másikon, különben oda az egyensúly. Az 50/50-nek nem sikerült ez a mutatvány, pedig az alkotók derekasan próbálkoztak. 
Adam 27 éves, egy rádiónál dolgozik, és bár barátnőjével vannak néha gondok, alapvetően elégedett az átlagos életével. Egészen addig, amíg egy rutin orvosi ellenőrzés során kiderül, hogy rákbeteg. Elkezdi a kezeléseket, közben pedig próbálja folytatni az életét egy szexmániás haver, egy mindent túlaggódó anya, és egy zöldfülű terapeuta segítségével. 
A rendező sajnos elkövette azt a hibát, hogy nem tudta eldönteni, drámát vagy komédiát kerekítsen-e ki a történetből. A végeredmény emiatt erősen aránytalan lett, például túl sok lett az olyan jelenet, melyben Kyle próbál csajozni Adammel, a félrelépő barátnő szála sablonos, a valódi dráma ellenben túl kevés, így nem lehet eldönteni, hogy sírjunk vagy nevessünk. A film vége felé Jonathan Levine kissé már összeszedte magát, de akkor már késő, hiszen mindjárt jön a stáblista. Alapvetően ha az egész film olyan lett volna, mint az utolsó 10 perc, akkor nem lenne semmi gond, de sajnos nem ez a helyzet. 
A színészek hozzák a kötelezőt, Angelica Huston kisujjból rázza ki az aggódó anya karakterét, az utóbbi időben eléggé felkapott Joseph Gordon-Levitt pedig teszi a dolgát, ahogy kell. Seth Rogen már számtalanszor eljátszotta ugyanezt a barom karaktert, szóval ő végképp nem oszt, nem szoroz. Kár, mert van tehetsége és játszani is tud (pl. Volt egy tánc), csak kár, hogy erre esetében általában nincs szükség. 
Szemmel láthatóan az alkotók nem akartak túl komolyan foglalkozni a rák-témával, akkor viszont nem értem, miért kell erről szóló filmet készíteni. Egy átlagos, minden eredetiséget mellőző iparosmunkát tettek le az asztalra. 

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése