2013. augusztus 18., vasárnap

Sherlock Holmes 1-2.

Sherlock Holmes
Ha választanom kellene az eddig készült adaptációk közül, amiket láttam (tévés és mozis egyaránt), a sorrend a következő lenne:

1. Az 1984-es sorozat Jeremy Brett-tel a címszerepben,
2. a Sherlock című sorozat Benedict Cumberbatch-csel,
3. a 2009-es és 2011-es filmek Robert Downey Jr.-ral,

(bár a második és harmadik helyezett eléggé holtversenyben áll egymással).

Ez így persze nem túl sok, hiszen a világ egyik leghíresebb detektívje már 1939 óta tűnik fel filmekben, jómagam viszont valahogy jobban kedvelem a novellákat, így inkább azokat olvasom, ha Holmes-kalandokra vágyom.
Másképp látta ezt Guy Ritchie, aki 4 évvel ezelőtt elkészítette saját verzióját az angol magánszimatról, melyben a főszereplőt csaknem olyan radikális módon újraértelmezte, mint a legújabb tévésorozat, ami napjaink Londonjába helyezte a cselekményt. Ritchie ugyan megmaradt a XIX. században, legnagyobb újítása gyanánt azonban Holmes-ból egy szimpatikusan pimasz csibész-figurát faragott, akit lehetetlen nem kedvelni.

A történet röviden: Lord Blackwood, a fekete mágia mestere le akarja igázni Londont, és a halálból is visszatér, hogy sötét tervét véghezvigye. Csakis a híres nyomozó, Sherlock Holmes és hű társa, Watson doktor képesek megállítani, akik nem várt segítséges kapnak egy gyönyörű, ámde igen veszélyes szépségtől. Sietniük kell, mert ha nem járnak sikerrel, az végzetes következményekkel járhat az egész birodalomra nézve.
Ritchie filmje lényegében ugyanolyan gengszterkomédia, mint A Ravasz, az Agy... és a Blöff. Eddig nem is nagyon csinált más filmet (amit igen, az akkorát bukott, mint az ólajtó), úgyhogy nyugodt szívvel kijelenthetjük, hogy Guy-nak ez a stílus áll és ehhez is ért a legjobban.

Ebben a régi/új Holmes-világban ugyanúgy jönnek-mennek a különféle rosszfiúk és lókötők, mint az úri bűnözők, Holmes és Watson pedig ezek között egyensúlyozik, amolyan félig rabló, félig pandúr csirkefogókként. A legfontosabb humorforrás a két férfi közötti barátságos csipkelődés és az egymás idegeire menés, főleg persze Sherlock részéről, aki vagy annyira antiszociális, hogy nem veszi észre, ha megbánt és/vagy megbotránkoztat másokat, vagy annyira laza, hogy nem érdekli. Talán utóbbi, de inkább mindkettő. Mindenesetre Robert Downey Jr. és Jude Law között remekül "működik a kémia", és alakításukkal a legjobb buddy movie-kat idézik meg (lásd még Stan és Pan, Mel Gibson és Danny Glover á la Halálos fegyver, Richard Rryor és Gene Wilder stb.). Ebbe a tipikusan "két pasi egymás agyára megy, de azért mégis a legjobb haverok"-helyzetbe kerül bele egy csinos nő (Rachel McAdams), aki egyszerre ellenfél és szövetséges, és nem mellesleg az egyetlen hölgy, aki valaha képes volt Holmes-t lenyűgözni (a novellákban is). Szükség van persze egy rosszfiúra is, akit le kell győzni, Mark Strong pedig tökéletesen megfelel erre a célra.

A látványtervezés és fényképezés kiváló, Robert Downey Jr. lubickol a szerepben (amolyan viktoriánus Tony Stark - kivéve a gazdagságot és a páncélt), Guy Ritchie rendezői stílusa végig magabiztos, a trükkök is kiválóak (néhol azért eléggé nyilvánvalóak a vizuális effektek, pl. a Tower Bridge-i bunyónál), a tempó viszont nem teljesen egységes, bár komoly üresjáratok azért nincsenek. Egyedül a nem túl eredeti, átlagos történetet tudnám kifogásolni, melynek sablonjával már milliószor lehetett találkozni más filmekben, de a látvány és a színészi alakítások gond nélkül továbblendítik a filmet az apró döccenőkön.


Sherlock Holmes - Árnyjáték
Alapvetően szinte szó szerint - nem számítva persze a történetet - egy az egyben átmásolhatnám mindazt, amit az első filmről írtam. (A sztori amúgy dióhéjban annyi, hogy Holmes és Watson ezúttal Franciaországban és Svájcban lohol az ellenfél nyomában, akinek nem kevesebb a célja, mint háborúba taszítani egész Európát.)

A legnagyobb változás, hogy most nincsen humoros női karakter (Irene Adlert még a film elején megöli Mirarty professzor), van helyette viszont egy szimpatikus, ámde komoly cigánylány (Noomi Rapace), a komikus vonalat pedig az öccséhez hasonlóan szintén kissé lökött Mycroft Holmes (Stephen Fry) megjelenése erősíti. Ezen felül tényleg kopipésztelhetnék szinte mindent, ami jó és kevésbé jó volt az első filmben, kezdve a pazar látványtól és fényképezéstől egészen a remekül ökörködő színészekig, ugyanakkor némi többletet is sikerült a történetbe csempészni (a színfalak mögötti politikai ármánykodások témáját tekintve), ill. Guy Ritchie-ről kiderült számomra, hogy nem csupán a rafkós vágáshoz ért, hanem olyan rendezői nüanszokhoz is, mint például a feszültségkeltés. Szimpatikus, ha valakinek nem csak stílusa van, de a nagybetűs szakmához is ért.

Minden tekintetben tehát egy profi és egyedi módon elkészített film lett a második Sherlock Holmes-mozi is, ami nem csupán megfelel a tradicionális Holmes-kánonnak (értsd: a svájci vízesés esete), de nagyszerű kikapcsolódást nyújt napjaink mozilátogatói számára.

Személy szerint egyetlen dolog zavart csak igazán: sehol nem került elő (említés szintjén sem) az első film végén nem túl látványosan ellopott, de annál fontosabbnak bizonyuló, vezeték nélküli elektromos jelet fogadni képes készülék. Ezt leszámítva a film pontosan olyannak bizonyult, mint az első rész.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése