Stephen King az utóbbi időben kissé kiment a divatból, meg nem is nagyon tudja megismételni a régi sikereit, melyek könyv- és/vagy filmalakban is nagyot szóltak (pl. Ragyogás, Az, Kedvencek temetője, Christine stb.). Ha ehhez hozzátesszük az amerikai filmipart (már megint) évek óta sújtó krónikus ötlettelenséget és önismétlést (értsd: remake- és reboot-mánia), akkor viszont már talán nem is akkora meglepetés, hogy visszanyúltak egy klasszikus King-thrillerhez (soft-horror?), ami annak idején moziban is jól teljesített (alig 2 milliós gyártás mellett több mint 30 milliót hozott), és egycsapásra ismertté tette az író nevét is.
A Carrie egy igazi "új hollywoodi" klasszikussá lett, ami egy olyan kor szülötte, amikor a korábbi stúdiórendszer végérvényesen összeomlott, a rendezők új nemzedékének (amibe De Palma is tartozott) pedig esze ágában sem volt követni a kitaposott ösvényeket, ehelyett a saját művészi útjukat igyekeztek járni. Ebbe a lázadó időszakba jól beleillett King formabontó regénye, amely egy szerencsétlen sorsú iskoláslány történetét mesélte el, aki az osztálytársai piszkálódásának állandó célpontja, otthon mániákusan bigott anyja gyötri, ő pedig semmi mást nem akar, csak normális lenni - de erre sajnos vajmi kevés az esélye, mivel különleges, telekinetikus erővel rendelkezik, amit ő sem ért teljesen, de ami könnyedén maga alá gyűri a törékeny lelkű lányt, amikor a végzősök bálján egy végső, gonosz tréfa áldozatává válik.
A Carrie egy igazi "új hollywoodi" klasszikussá lett, ami egy olyan kor szülötte, amikor a korábbi stúdiórendszer végérvényesen összeomlott, a rendezők új nemzedékének (amibe De Palma is tartozott) pedig esze ágában sem volt követni a kitaposott ösvényeket, ehelyett a saját művészi útjukat igyekeztek járni. Ebbe a lázadó időszakba jól beleillett King formabontó regénye, amely egy szerencsétlen sorsú iskoláslány történetét mesélte el, aki az osztálytársai piszkálódásának állandó célpontja, otthon mániákusan bigott anyja gyötri, ő pedig semmi mást nem akar, csak normális lenni - de erre sajnos vajmi kevés az esélye, mivel különleges, telekinetikus erővel rendelkezik, amit ő sem ért teljesen, de ami könnyedén maga alá gyűri a törékeny lelkű lányt, amikor a végzősök bálján egy végső, gonosz tréfa áldozatává válik.
Amerikában (de nyilván máshol is van rá példa) sajnos eléggé elterjedt az ún. "bullying", vagyis az iskolán belüli terrorizálás, a kisebb gyerekek kifosztása, megveréssel való fenyegetése (vagy a konkrét tettlegesség), a másik kicsúfolása, lelki bántalmazása, különösen olyan esetekben, amikor az áldozat nem vegyül a többiekkel, kilóg a sorból, bármilyen módon különbözni "merészel", vagy csak egyszerűen nincsen rajta sapka.
Fel lehet hozni a jelenséget okozó tényezőként a megfelelő nevelés hiányát, a diktatórikusságra, agresszivitásra való hajlamot, a médiából zubogó erőszakot, vagy a felgyorsult világot, melyben a szülőknek nincs elég idejük odafigyelni a gyermekükre, de alapvetően egy dologra vezethető vissza mindez: az emberi csordaszellem nem tűri meg a kívülállókat, mint ahogy az állatvilág is kiveti magából a feltűnően különböző példányokat, amelyek veszélyeztethetik a csapat egységét és/vagy biztonságát. Mivel mi már fejlettebb, civilizált "állatok" vagyunk, elkergetés vagy megölés helyett "megelégszünk" az illető folyamatos szekálásával is, és sajnos ma már odáig jutott ez a dolog, hogy nem egy fiatal lett öngyilkos azért, mert a társai a végsőkig mentek a megalázással (pl. közösségi oldalakon szidták, manipulált fényképeket posztoltak ki róla stb.). Ha mindez egy otthoni nehéz helyzettel is találkozik (ideges, meg nem értő szülők stb.), alighanem csodaszámba megy, hogy milyen kevés ember kezdett eddig ámokfutásba.
Hogy Stephen King saját bőrén tapasztalta-e meg a bullyzást vagy a kemény otthoni légkört, nem tudom, az viszont erősen gyanítható, hogy sok emberben szunnyad egy potenciális Carriette White, aki az őt ért sérelmek megtorlása végett bármikor kész bosszút állni, pláne napjainkban, amikor a bizonytalan társadalmi, politikai és gazdasági légkör miatt rengeteg ember temet magába elképesztő mennyiségű feszültséget, ami bármikor kitörhet. Ha innen nézzük, akkor Carrie és a képességei szimbólumok, amik ezelőtt évtizedekkel is létező problémák kivetülései.
Az 1976-os film legerősebb momentuma a rendkívül tudatos rendezés és a kiváló színészvezetés volt; magyarán szólva Brian De Palma olyan magasságokba tolta fel a feszültséget, és annyira jól választotta ki és irányította a színészeket, hogy azt még a mindenbe beleszóló stúdió sem tudta elrontani. És hát persze kiváló volt az alapanyag. Bár az a mozi a regény több elemét elhagyta, maradandó és még napjainkban is nagyon hatásos alkotás született.
A kevéske hollywoodi rendezőnő közül Kimberly Peirce neve leginkább onnan lehet ismerős, hogy A fiúk nem sírnak című drámájával Oscar-díjhoz segítette Hilary Swanket. Peirce tehát jó rendező, aki ért a szakmájához, de nem egy Brian De Palma, így az olyan zseniális és egyedi stílusjegyeket (hosszú snittek, osztott képmező stb.) sem érdemes keresni, amik az eredeti filmben annyira remekül mutattak.
A kevéske hollywoodi rendezőnő közül Kimberly Peirce neve leginkább onnan lehet ismerős, hogy A fiúk nem sírnak című drámájával Oscar-díjhoz segítette Hilary Swanket. Peirce tehát jó rendező, aki ért a szakmájához, de nem egy Brian De Palma, így az olyan zseniális és egyedi stílusjegyeket (hosszú snittek, osztott képmező stb.) sem érdemes keresni, amik az eredeti filmben annyira remekül mutattak.
Ez a Carrie már egy modern, új Carrie, ami egy jóval magasabb ingerküszöbbel rendelkező közönségnek szól, ezért akik Fűrészen és hasonló horrorokon nevelkedtek, lehet, hogy csalódni fognak. Hiába 18-as korhatáros a film, hiába öntik nyakon szegény lányt disznóvérrel, hiába repül a mamába egy rakás kés és olló, a para-faktor (nagyon helyesen) a lelki drámára helyezi a hangsúlyt és nem a kendőzetlen hentelésre. Aki tehát kiomló belekre és nyílt törésekre vágyik, nem találja meg ebben a filmben a számítását.
Ami a szereplőket illeti, Chloë Grace Moretz még mindig napjaink egyik legtehetségesebb fiatal színésznője, ám - főleg az eléggé friss Kick-Assek miatt - valahogy nem lehet igazán komolyan venni Carrie-ként. Tisztességesen és magas színvonalon teszi a dolgát, de túl ismert az arca ahhoz, hogy az általa megformált Carrie valóban hihető legyen. Jobb lett volna talán egy noname lányt választani a címszerepre, mert így inkább Chloët látjuk, amint Carrie-t alakítja, de nem Carrie van előttünk, mint 1976-ban. Mindez persze nem hiba, csupán Chloënak kell még színészként érnie, amire rengeteg ideje van.
Julianne Moore ezzel szemben igencsak megközelíti Piper Laurie szintjét a vallásmániás és minden bizonnyal súlyosan elmebeteg Margaret White szerepében, sőt azt is mondhatnám, hogy egyenrangú a két színésznő alakítása. Lám, ennyit tesz a "korkülönbség", ami ebben az esetében azt jelenti, hogy Moore jóval tapasztaltabb, és persze ő is tehetséges.
Az iskolai osztálytársakat (főleg Christ) játszó fiúk és lányok egyelőre az "elmegy"-kategóriába sorolhatóak, számukra ez a produkció ugródeszkát jelent, amivel mozifilmes rutint szerezhetnek.
Az operatőri munka átlagosnak mondható, csakúgy, mint a zene. A forgatókönyv kicsit több részletet vett át a King-regényből, mint az első film, de ki is egészült némi aktualitással (mobiltelefonok, netes posztolás), én viszont személy szerint fokozatosabban, lassabban bontottam volna ki a bimbózó képességek cselekményszálát. A feszültség szerényebb tempójú és nem annyira körömlerágós, de azért komoly baj nincs vele szerencsére, azonban a nagy finálénak számító báli jelenet minden aspektusával nem vagyok teljesen megelégedve (pl. Sissy Spacek sokkal jobban művelte a telekinézist, hogy nem hadonászott meg mutogatott a kezeivel, hanem csak mereven nézett ide-oda), mert kicsit olyasmire számítottam (olyasmit vártam), mint Jean Grey kitörése az X-Men 3-ban.
Összességében tehát egy átlagos, közepes, de korrekt mozi lett a Carrie, nem találkozni lelketlen, szolgai másolással vagy durva plagizálással, ám Kimberly Peirce-ben nincsen meg az a fajta egyedi látásmód, amivel De Palma az első filmet kiemelkedővé tette. Nem mintha az tökéletese lenne, mert szó sincs róla, de a különleges formai megoldások (is) azzá tették, ami. Az ideális talán annak és ennek a filmnek az összegyúrása lenne, hiszen ebben is, abban is vannak jó dolgok, amik együtt működnének a legjobban.
Összességében tehát egy átlagos, közepes, de korrekt mozi lett a Carrie, nem találkozni lelketlen, szolgai másolással vagy durva plagizálással, ám Kimberly Peirce-ben nincsen meg az a fajta egyedi látásmód, amivel De Palma az első filmet kiemelkedővé tette. Nem mintha az tökéletese lenne, mert szó sincs róla, de a különleges formai megoldások (is) azzá tették, ami. Az ideális talán annak és ennek a filmnek az összegyúrása lenne, hiszen ebben is, abban is vannak jó dolgok, amik együtt működnének a legjobban.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése