2014. február 10., hétfő

Walter Mitty titkos élete - Banks úr megmentése


Walter Mitty titkos élete
Walter Mitty már 16 éve dolgozik a Life magazinnál. Amikor a lap a (nyomtatott) megszűnés szélére kerül, az utolsó számhoz szánt címlapfotó eltűnik, a korábban önmagának élő, de rajta kívülálló okok miatt az átlagéletbe beleszürkült, álmodozó Walter gondol egyet, nyakába veszi a világot, hogy a fénykép és annak készítőjének nyomára leljen, ennek következtében pedig - fantáziálás helyett - végre igazi kalandokban lesz része.
Ben Stiller még mindig jó rendező, és öröm látni, hogy érzékenyebb, emberibb oldala is van neki (bár ezt többnyire jól leplezi, pl. A kábelbarát, Trópusi vihar). Sokan a Nyakunkon az élet című filmjét tartják a legjobbnak, amivel én sem szeretnék vitába szállni, viszont eleddig legutolsó rendezése is biztos helyet tudhat magának a legjobb munkáinak dobogóján.
Stiller persze nem annyira kiemelkedő filmkészítő, mint mondjuk Scorsese vagy Spielberg, de biztos kezű, alkalomadtán stílusos és tehetséges szakember, aki tudja, mit és hogyan akar elmondani, ez pedig már önmagában több, mint sok más rendező esetében. Nyilván a saját amerikai árnyékát ő sem tudja átugrani, így filmjének témája és mondanivalója is megmarad egy bizonyos szinten, ám amit vállalt, magabiztosan teljesíti.
Stiller olvasatában Walter Mitty (mivel a figura már több filmadaptációban feltűnt) napjaink olyan kisembere, aki nem áll be a birkák közé, hogy maga is agyatlan masszává váljék, ehelyett sokat álmodozik mindenféle fantasztikus szituációkról, melyekben ő a főhős, ezért a környezetében élők sokszor furcsának tartják, a "hierarchiában" felette állók pedig egyenesen lenézik, holott a férfi teljesen normális, átlagos, lelkiismeretesen végzi a munkáját, egyetlen bűne csak az, hogy kissé félszeg (mert nyilván rossz tapasztalatai vannak az emberek zöméről).
Ha úgy tetszik, Mitty az egyik fél jelen (nyugati típusú) világunk (jellemzően) két nagy stílusa közül (amennyiben a másik fél az önmagát állati menőnek képzelő, tévébámuló, autó- és- telefongizda, bulizós-piálós idióták tömkelege). Walter csupán önmaga szeretne lenni, és nem beolvadni a felszínes társadalomba, ez viszont azzal jár, hogy az élet lassan elrohan mellette, és hogy megfeleljen másoknak, elfeledkezik arról, hogy ő is a világon van.
Stiller filmje tehát tulajdonképpen egy amerikai tanmese az élet céljáról (ami, mint tudjuk, maga az élet), ezt viszont már számtalanszor feldolgozták, így különösebb meglepetés senkit nem fog érni, valahogy az egész mégis nagyon kedves és szerethető. Külön öröm (számomra), hogy 1-2 jelenettől eltekintve szinte minden erőszak (képi és/vagy verbális) hiányzik a történetből, ami persze még így is kiszámítható és tipikus, vagyis a hülyék a végén jól megkapják a magukét, a jófiú pedig viszi a nőt, szóval semmi újdonság, de minden naivsága és idealizmusa ellenére működik a dolog - anélkül, hogy beindulna a nyálgép, ami szintén örvendetes.
A színészek remekelnek, Stiller önmagát rendezve is jó (értsd: nincs ordítozás, hadarás, vad gesztikuláció - önmagához képest tök visszafogott a játéka), láthatjuk a tévé- és mozifilmekben egyaránt járatos Kristen Wiiget, Adam Scottot, aki tökélyre fejlesztette ütnivalóan tenyérbemászó figuráját, továbbá Shirley MacLaine-t és Sean Pennt. Érdemes megemlíteni az izlandi színészeket is, köztük Ólafur Darri Ólafssont.
A fényképezés szép (az izlandi tájak lenyűgözőek), a zene pedig sok kellemes betétdalt vonultat fel.
Bár számottevő újdonsággal nem szolgál, egy sima iparosmunkánál jóval több ez a film.



Banks úr megmentése
A Walt Disney Stúdió idén ünnepli egyik legnagyobb élőszereplős klasszikusának 50. évfordulóját. A Mary Poppins annak idején 5 Oscar-díjat nyert (volt további 8 jelölése), ám a közönség valószínűleg nincsen tudatában annak, mennyi energiájába, de főleg idejébe került az Egércégnek a produkció tető alá hozása. Ez legfőképp P. L. Travers-nek, a regény írójának köszönhető, aki több mint 20 évig nem volt hajlandó eladni a könyv megfilmesítési jogait.
Walt Disney először 1938-ban kereste meg a brit írónőt a film ötletével, de csak 1961-ben tudta rávenni arra, hogy Amerikába utazzon, ahol egy szerződés, és a film előkészültei vártak rá. A Los Angelesben töltött két hét meghatározónak bizonyult Travers és Disney számára is.
A merev, konzervatív brit hölgy meggyőződése, hogy a közvetlen, bohókás Disney tökéletesen félreértette művét, aminek mozgóképes adaptációját így csak elrontani lehet. Amerikai tartózkodása alatt feleleveníti gyermekkori emlékeit, így megtudhatjuk a mű keletkezésének hátterét, a főbb figurák ihletőit, és hogy miért is annyira fontos megmenteni a címszereplő urat.
Ha úgy vesszük, Travers és Disney két, egymással nehezen összeegyeztethető felfogást és világképet képvisel, nevezetesen a magas művészet és a szórakoztatás szembenállását. Míg előbbi a regényét komoly mondanivalóval bíró, művészi értékű alkotásnak tartja (és nyilván az is, ez nem vita tárgya), Disney lényegesen könnyedebb, nevezzük úgy: egyszerűbben tálalható formában óhajtja átnyújtani a közönség számára, és legfőképpen ez nem tetszik az írónőnek. Ilyen értelemben tehát egy értékítélet is megfogalmazásra kerül a felszínes, giccses, csak a külsőségekre koncentráló, szórakoztató és a "hagyományos értelemben vett" művészetről, másrészről viszont emberi hozzáállások, személyiségek is mérlegre kerülnek. Ennek egyik serpenyőjében a filmcézárt láthatjuk, aki felnőttként is megőrizte gyermeki lelkesedését, míg a másikban megint csak Travers van, aki az őt ért veszteségek és fájdalmak miatt elmenekült a világ elől. Talán soha nem vallanák be, de mégis mindketten ugyanabban osztoznak, csak másképp: saját belső fantáziájukat valósítják meg; míg Disney színesen, énekelve és rajzolva, addig Travers kimérten és leírva, az eredmény azonban mégis ugyanaz, hiszen saját, legbensőbb énjüket vetik papírra (rajzzal vagy írógéppel).
Furcsa, hogy a film csak egyetlen Oscar-jelölést kapott (Thomas Newman a zenéért), pedig Emma Thompson is igazán megérdemelt volna egy nominációt, hiszen a legjobb pillanatok kétségkívül az ő nevéhez fűződnek. Nagyszerűen, finom színészi eszközökkel kelti életre az írónőt, kezdve a testtartásától egészen a pattogó brit akcentusig (amihez Thompsonnak nem is kellett a szomszédba mennie, tekintve, hogy ő is angol). Játékához méltó társa Tom Hanks (ő amúgy szegről-végről távoli rokona is Disney-nek), aki szintén igen magas színvonalon teljesít (olyan apróságok is hozzájárulnak a producer-rendező karakterének felépítéséhez, mint pl. a torokköszörülések, gesztusok, hanglejtések stb.), de mindenképp ki kell emelni Colin Farrellt is. Mivel ez elsősorban egy színészfilm, hármójuk játékára támaszkodik minden egyéb.
Disney-produkcióhoz képest viszonylag kevés a nyál, a dramaturgia viszont régi ismerős, csakúgy, mint a párhuzamosan haladó (jelen és múlt) cselekmény, a végső mondanivaló stb, de hát mégis csak egy amerikai filmet látunk, aminek elsődleges közönsége ilyesmit vár el a pénzéért.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése