2014. augusztus 21., csütörtök

Willow Creek


Az ún. Patterson–Gimlin-film egy állítólagos nagylábúról (bigfoot) készül amatőr felvétel, amit 1967. október 20-án rögzített kamerájával Roger Patterson és Robert Gimlin egy észak-kaliforniai erdei folyónál. A filmen egy két lábon járó, szőrös, emberszabású lény halad a fák felé, miközben egyszer visszanéz a válla fölött. Egyesek szemében a felvétel egyértelmű bizonyíték arra, hogy az észak-amerikai hegyek között máig felfedezetlen élőlények rejtőznek, míg mások azon a véleményen vannak, hogy a film hamisítvány. Az évtizedek során mindkét tábor hívei tudományos és kevésbé racionális hipotéziseket is megfogalmaztak pro és kontra, ám egyértelmű bizonyítékot azóta sem találtak a "teremtmény" létezésére - de az ellenkezőjére sem.
A Rendőrakadémia-sorozat Zedje, azaz Bobcat Goldthwait found footage-thrillert rendezett, melynek témája az amerikai erdei ember, vagyis a nagylábú (bigfoot).


video

A film megnézése előtt/után érdemes beleolvasni az egész
jelenség háttérébe is, hogy megismerkedhessünk a részletekkel.


Bár az utóbbi időkben a "bigfoot-mánia" alábbhagyni látszott (értsd: kevesebb hír látott napvilágot a bulvármédiában), Goldthwait mozija arra utal, hogy a téma továbbra is foglalkoztatja az embereket, az olyan megszállottakat legalábbis, mint amilyen a filmbeli Jim, mindenképpen. Barátnőjével, Kellyvel elindulnak a hegyek közé, hogy utánajárjanak a híres nagylábú legendájának, megnézzék a Patterson–Gimlin-film eredeti helyszínét, és kamerájukkal dokumentálják az útjukat, melynek során helyiekkel készült interjúkat is felvesznek.
Jimnek meggyőződése, hogy '67-ben "volt ott valami", Kelly azonban szkeptikus. A környék lakóinak elmondásai alapján mindig is történtek furcsa események, emberek tűntek el, (valószínűleg) medvék és pumák forgatták fel a túrázók sátrait és csomagjait, egy idős férfi kutyáját megölte valami, ám bizonyítékok továbbra sincsenek, legfeljebb közvetettek: óriási lábnyomokról vett gipszlenyomatok, egy-két távoli, vagy bizonytalan körülmények között történt "találkozás".


A fiú és a lány is elmondja egymásnak a saját elképzelését, igyekeznek ésszerű indokokkal alátámasztani a feltevéseiket, pl. hogy hány új fajt fedez fel a tudomány egy adott időszakon belül, ill. hogy ha valóban létezne bármiféle szőrös lény az erdőben, akkor már rég észre kellett volna venni ennek bármilyen jelét, pl. csontot, ürüléket, szőrt - ám a legbiztosabb módszernek mégis az látszik, ha tábort ütnek nem messze az eredeti észlelés helyszínétől, és meglátják, mi történik.


Hát meglátják, de abban nincs sok köszönet, éjszaka ugyanis előbb furcsa hangokat hallanak, majd egyre közelebbről érkező neszeket, az aljnövényzetben csörtető lépéseket, morgásokat, legvégül pedig valami nekinyomakodik a sátruk oldalának.

Goldthwait felsorolja a found footage-filmek szinte összes kliséjét (ebben az esetben ez sima tényközlés, nem pejoratív értelemben használom a szót), aminek első számú célja a hitelesség erősítése. A kézikamerázás, az amatőr(nek ható) szereplők természetes, könnyed játéka, a díszletek és a zene teljes hiánya (vagyis a "rendezetlenség") mind azt az érzetet kelti, hogy a néző valódi videofelvételeket lát.
A dramaturgia - természetesen - azt a vonalat követi, miszerint tényleg van odakint az erdőben egy élőlény, ám azt már nem tudjuk meg, hogy valóban egy nagylábú-e, mivel a két fiatalnak nincs módja beszámolni a történekről, csupán a megtalált felvételeik alapján lehetséges következtetni az eseményekre.
Ha innen nézem, akkor ez jó megoldás, hiszen a lezáratlan történet bizonytalanságban tartja az embert, elgondolkodik azon, hogy mi van, ha tényleg él az erdő mélyén valami, ám ha onnan nézem, akkor ez rossz, mivel a film alapján semmi olyat nem tudunk meg, amiről eddig ne lett volna tudomásunk. Körbejártuk a témát, de egyáltalán nem jutottunk közelebb a megoldáshoz. Ha úgy tetszik, ez a film nem több, mint egy gipszminta, amiről azt mondják, hogy a nagylábútól származik, de hogy ez tényleg úgy van-e, az már erősen kérdéses.


Ami a feszültség elsődleges forrását adja (főleg a film 2/3-a táján, amikor egy kb. 10-15 perces, vágás nélküli jelenetet látni a sátorban), az gyakorlatilag ugyanaz, mint ami A cápában vagy az Alienben is volt: attól a szörnytől, amit az ember nem lát, csak hall (tapint stb.), sokkal jobban lehet félni, mintha közvetlen közelről beleordítana a képünkbe. Ez egy atavisztikus ösztön, ami arra vezethető vissza, hogy a legfontosabb érzékszervünk a szemünk, így amit látunk, arra gyorsan tudunk reagálni (pl. elmenekülünk), ám ha megfosztanak minket ettől a képességtől, akkor a lehetőségeink száma - és ez által a túlélés esélye - drámaian lecsökken. Spielberg és Scott filmje azért működött annak idején, és azért működik ma is kiválóan, mert noha nem látjuk a rejtőzködő szörnyet, mégis tudjuk, hogy ott van, a többit pedig hozzáteszi a jó öreg félelem, az egyik legprimitívebb és legősibb érzelmünk.


Persze a Willow Creek azzal együtt sem remekmű, hogy ügyesen és megfelelően alkalmazott egy sok évtizedes dramaturgiai fogást. Néhány rész kifejezetten felesleges benne, pl. az a férfi, aki elzavarja a fiatalokat az erdőből, de azt már nem tudni meg, hogy miért... talán ismerte és "fedezete" a lényeket, vagy csak egy illegális favágó volt, aki nem akart lebukni. Ez a szál sehova nem vezet, ezért nyugodtan ki lehetett volna hagyni, mert a célját nem érte el, ill. amit igen, az kidolgozatlan maradt.
Szintén nem elegáns megoldás, hogy bár "talált videóról" van szó, a felvételeket mégsem "találja meg" senki, még egy feliratban sem mondják el a nézőknek, hogy pl. Jim és Kelly ide és ide ment, X nappal később pedig megtalálták a hátizsákjaikat, benne a kamerájukkal stb., pedig ez tovább tudta volna kerekíteni a történetet.

Bár a műfajon belül akadnak jobbak, egynek azért ez sem rossz. Korrekt iparosmunka, Goldthwait tisztességesen felmondta a házi feladatát, így a végeredmény a stílus adta keretek között tökéletesen működik, ezért méltó társa tud lenni az olyan filmeknek, mint például a norvég Trollhunter, vagy a szintén amerikai The Blair Witch Project (de akár talán a Cloverfield is ide sorolható). Sokkal okosabbak nem leszünk ugyan, de napirenden tartatja velünk a modern világ egyik leghíresebb és legizgalmasabb rejtélyét.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése