2015. március 11., szerda

Életem a szörf

Hiába a mifelénk is kedvelt színészek (még Oscar-díjas is akad köztük), a magyar nézők általában nem tudnak mit kezdeni a szörfös témával, ezért aztán a hazai mozikat el is kerülte a Bethany Hamilton életét feldolgozó film.
Mondjuk túlzás lenne biopicnek titulálni Sean McNamara produkcióját, hiszen nevezett hölgy még mindig csak 25 éves, és eddig nem sokat tett le az asztalra, eltekintve persze attól az apróságtól, hogy 2003-ban egy cápa leharapta a karját, de a lányt ez sem tartotta vissza attól, hogy visszatérjen a vízbe, versenyeket nyerjen, kitartásával és küzdőszellemével pedig világszerte sokak példaképévé váljék.

A történet:
Bethany családjával Hawaiin él. Kicsi kora óta szenvedélyes szörfös, barátaival, testvéreivel és szüleivel rendszeresen kimegy a tengerre meglovagolni a hullámokat. Egy alkalommal néhány társával egy új helyet próbálnak ki, amikor a semmiből hirtelen előtűnik egy cápa és leharapja a lány vízbe lógó bal karját. Az életveszélyes sérülés ellenére Bethany hamarosan újra szörfözni akar, ám ahhoz előbb le kell győznie a szorongását és meg kell tanulnia, hogyan fordítsa előnyére a fogyatékosságát.

Szörfdeszka Ugródeszka
Sean McNamara nem túl jó rendező, pontosabban: erősen látszik a munkáján, hogy a televízió világából érkezett, mindez pedig erősen rányomja a bélyegét erre az alkotására, hiszen egy mozi- és tévéfilm között rengeteg különbség van, és aki jó az egyik médiumban, nem biztos, hogy a másikban is az. (Fura példával élve: hiába autó a Trabant és a Mercedes is, négy kerékkel, kormánnyal, ülésekkel és motorral, mégsem ugyanaz a kettő.)

A történet csak annyira kidolgozott, amennyire feltétlenül szükséges, a szereplők sablonosak, a konfliktusok és fordulatok kiszámíthatóak, a trükkök közepesek, a dramaturgia legfontosabb eszköze pedig a zsebkendő.
Egyszerűsége ellenére a sztori azért működik, csak épp nem moziba való, sőt megkockáztatom, hogy maga az alapanyag, tehát Bethany Hamilton könyve sem elég ahhoz, viszont egy vasárnap délutáni másfél órára a tévé előtt, amikor az ember csak nézni akar ki a fejéből, teljesen jó.

Ez tehát egy tévéfilm, amit moziban is bemutattak (már ahol), és jobbára csak arra alkalmas, hogy kiugrási lehetőséget biztosítson feltörekvő, fiatal színészek és színésznők számára, akik meg szeretnék mutatni, hogy tehetségük nem merül ki a mosolyukban.

Megvalósítás, színészek és konklúzió:
A történet folyamatos, a néző szinte 100%-ban azt kapja, amire számított, ellenben sok helyen felüti a fejét az öncélú nyál, bár nem annyira, hogy az ember komolyan fintorogni kezdjen tőle, és szerencsére a "kötelező" szerelmi szálat is teljesen elhagyták, noha az alapokat leforgatták hozzá, csak aztán nem vitték tovább.
Ha már nincs tini love story, akkor ennyi erővel a "mély" életbölcsességek zöme is nyugodtan végezhette volna a vágószoba padlóján, bár egy amerikai biztosan elmorzsol egy könnycseppet az olyan magvas filozófiák hallatán, mint például:

"- És most mihez kezdjek?
- Nem tudom.
- És honnan fogom megtudni?
- Ha eljön az ideje, tudni fogod."

Nyilván az amerikai közönség számára került kihangsúlyozásra a vallásos vonulat is, ami viszont szerintem megint csak felesleges volt, hiába foglal el a hit fontos helyet Bethany és családja életében. Ez nagyon derék dolog, de filmben látva sokszor zavaró, ha nincs megfelelően integrálva a cselekménybe.
Jó, legalább egy jelenetben (asztali áldás) indokolt, mert választ kapunk arra, hogyan lehet megfogni egy olyan ember kezét, akinek nincs karja, és azt is készséggel elfogadom, hogy az "igazi" Bethanyt a hite is segítette a gyógyulása során, ám ez egy dolog, és egy másik, hogyan írják bele egy dramatizált történetbe.
Ami a szereplőket illeti, AnnaSophia Robb szép kislányból nagyon szép nagylány lett, és számára valóban ugródeszkát jelentett a film, hiszen talán ez vezetett el a Szex és New York előzménysorozatának főszerepéig, idén pedig legalább két produkciója vár bemutatásra, és mivel még mindig csak 21 éves, várható, hogy sokat fogjuk a jövőben látni a tévé képernyőjén, és remélhetőleg még többet a mozivásznon.
Játéka abszolút rendben lévő, gombnyomásra tud sírni, arról meg nem tehet, hogy a figurája papírmasé, ő kihozta belőle azt, ami tudott, és ez a lényeg. Van még hová fejlődnie, de már jó úton jár.
Dennis Quaid és Helen Hunt tisztességgel megkeresi a gázsiját teszi a dolgát, számukra a Hamilton-szülők szerepe nem több puszta helyzetgyakorlatnál, amit a rutinjuknak köszönhetően kisujjukból ki is ráznak. Ők is tudják, hogy ez a film nem róluk szól, így hát elmondják a szövegüket, riadtan néznek vagy örülnek, amikor kell, ennyi, irány a pénztár.

Kisebb mellékszerepekben láthatjuk még Kevin "Herkules" Sorbót, Craig T. Nelsont, Branscombe Richmondot, Lorraine Nicholsont, valamint a szörfös-modell-színésznőt, Sonya Balmorest.


Bár kétségtelenül megrázó, ami Bethany Hamiltonnal történt, és persze példamutató is, ahogy képes volt felülemelkedni ezen, meglátásom szerint ebben még sincs annyi, hogy egy egész estés játékfilmet kellett volna készíteni belőle; sokkal inkább dokuhoz való az anyag, amit 52 percben tökéletesen fel lehet dolgozni, pl. egy cápatámadásokkal foglalkozó Discovery Channeles vagy NatGeós epizódban. Persze együtt lehet érezni a lánnyal, a színészek is tűrhetőek, szépek a hawaii tájképek, látványosak a szörfös jelenetek, de ezekkel nagyjából ki is merülnek a pozitívumok.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése