2016. február 10., szerda

Kötéltánc

Miért mászik hegyet a hegymászó? Miért edz az élsportoló? Miért gyakorol a zenész? Én miért írom ezt a blogot? A cél minden esetben ugyanaz: létrehozni, alkotni valami maradandót, amit magunk után hagyhatunk, amiből mások megtudhatják, hogy itt voltunk és ezt csináltuk. Ha úgy tetszik: emlékmű önmagunknak. Nem számít az idő, pénz, energia, semmilyen lemondás és áldozat, ezt pedig csak az értheti meg igazán, akinek szintén van valamilyen szenvedélye. Philippe Petit-nek ez a kötéltánc.

A történet
Philippe Petit gyerekkorában belógott egy vándorcirkuszba, és annyira lenyűgözte a kötéltáncos látványa, hogy elhatározta: ő is ezt akarja csinálni. Autodidakta módon tanulásba kezdett, és hamarosan kiderült, hogy van érzéke a dologhoz, ám ahhoz, hogy a szakma legapróbb titkait is elsajátítsa, tanítómesterre volt szüksége, akit meg is talált a veterán artista, Rudy papa személyében.
Évekkel később Philippe utcai előadóművészként dolgozik Párizsban, amikor megismerkedik a szép gitáros lánnyal, Annie-vel, ám mindezek mellett egyetlen dolog foglalkoztatja igazán: hogy ráleljen a tökéletes helyre, ahol kifeszítheti a drótkötelét, amin végigsétálhat. Egy nap elolvas egy újsághírt, amely a New Yorkban épülő World Trade Centerről szól, és amikor meglátja az ikertornyok fényképét, tudja, hogy megvan, amit keresett.

Mert ott van.

Philippe Petit 1974. augusztus 7-én éjszaka társaival kifeszített egy drótkötelet a Világkereskedelmi Központ két, egymástól mintegy 45 méterre lévő tornya között, majd reggel 7 és 8 óra között közel egy órán át sétálgatott fel s alá, eközben lentről több százan figyelték a hihetetlen mutatványt.
Nem ez volt az első ilyen kalandja a francia kötéltáncosnak, hiszen korábban hasonló módon hódította meg a párizsi Notre Dame-ot, majd a Sydney-i Kikötő Hidat.

Sokan nyilván őrültnek tartják Petit-t, amiért úgy vágott neki a több mint 400 méteres magasságban végrehajtott performansznak, hogy semmilyen óvintézkedést nem tett, vagyis sem hálót, sem biztonsági kötet nem használt, így ha megcsúszott volna, vagy egy erősebb széllökés kibillentette volna az egyensúlyából, semmi nem menthette volna meg a biztos haláltól.

Ezzel bizonyosan ő maga is tisztában volt, mégsem hátrált meg, mert - ahogy egy riporternek fogalmazott rendőrségi előállítása után - ő olyan fickó, hogy ha meglát egy alkalmasnak tűnő helyet, akkor nem bír ellenállni a késztetésnek, hogy fel ne szerelje a kötelét, amin végigsétálhat.
Más dolog persze, hogy egy ilyen akció milyen következményekkel jár, és most nem arra gondolok, hogy valaki kiéli a hobbiját, mert miért ne, amíg azzal nem bánt másokat, de mi van akkor, ha például egy autós annyira megdöbben azon, hogy egy ember mászkál fél kilométerrel a föld fölött, hogy emiatt véletlenül balesetet okoz? Ilyenkor ki a felelős? A sofőr, amiért nem figyelt, vagy a kötéltáncos, aki elterelte a figyelmét?

Nem csoda hát, hogy az ilyenfajta akciókat nem támogatják a hatóságok, ugyanakkor nem is nagyon lehet mit kezdeni a Petit-höz hasonló emberekkel; esetleg illetéktelen behatolásért, vagy közrend megzavarásáért lehet őket elmarasztalni, ezek azonban nem bűncselekmények, hanem szabálysértések, az pedig - valljuk be - nem életszerű, hogy törvényileg megtiltjuk a felhőkarcolók közötti kötéltáncot, hiszen sok mindent lehet erről mondani, csak azt nem, hogy mindennapos lenne.


Nem egyszerű tehát a dolog, és bár az életével mindenki azt csinál, amit akar, aztán ha peche van, akkor legfeljebb végecsapó, ám a rettenthetetleneknek akkor is tisztában kell lenniük azzal, hogy egy-egy hajmeresztő mutatványuk másokra is hatással van, és a konzekvenciák olykor helyrehozhatatlan károkat okozhatnak.


Megvalósítás, színészek és konklúzió

Robert Zemeckis ezúttal is könnyedebbre vette a stílust, így az egész film ritmusa és tempója is sokkal pergőbb, mint egy átlagos amerikai mozié.
Persze nem csupán annyi volt a cél, hogy a rendező bemutasson egy fura "békazabálót" a nagyközönségnek, hanem az, hogy az embereket egyenesen felvigye a WTC tetejére, onnan pedig a drótkötélre. Ez maximálisan sikerült, aminek a tériszonyosok garantáltan nem fognak örülni.
Kevés film létezik, melyben a 3D és az IMAX-technika nem csupán öncélú adalék, de fontos dramaturgiai tényező is, hiszen a látványhoz elengedhetetlen az extra dimenzió; pl. Avatar, Gravitáció.
A Kötéltáncban rengeteg az óriási látószög, ennélfogva pedig a perspektívák is sokkal jobban érvényesülnek, és bár mindez nyilván térhatásban fejti ki leginkább a hatását, azért sima 2D-ben nézve is elég sokkoló néhány jelenet, pl. amikor a kamera lenéz a tátongó mélységbe.
Ha mindehhez hozzátesszük az egyre fokozódó feszültséget, ahogy Petit megszervezi és előkészíti a mutatványát, majd később már a kötélen járkál, a hatás eléri a csúcspontját.

A zenét ezúttal is Alan Silvestri jegyzi; jellemzőek a játékos, francia motívumokat is (pl. tangóharmonika) felvonultató dallamok, de dzsesszel megfűszerezett aláfestéseket is hallhatunk a szokásos nagyzenekari tételek mellett.

A színészek kivétel nélkül jók, Joseph Gordon-Levitt is remekel, és ez nem csupán az erős francia akcentusában meg a gesztikulációban merül ki.


Habár a történet nyilvánvaló módon elsősorban Petit-re és a "nagy tettre" koncentrál, nem szabad megfeledkezni arról, hogy a film egyben főhajtás is a WTC tornyai előtt, melyek már több mint 10 éve nem ékesítik New Yorkot.
A Kötéltánc nem tipikus életrajzi film, mégis sok mindent megtudhatunk egy lelkes és elszánt fiatalemberről, aki sokak elé állíthat követendő példát. Na, persze, nem azzal, hogy mindenki kezdjen kötélen járkálni, hanem hogy mit jelent a kitartás és a céltudatosság.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése