2016. augusztus 17., szerda

Életem nagy hibái

Minél több indiai filmet látok, annál jobban megkedvelem őket. Persze nem minden bollywoodi alkotás remekmű, de mégis jó az átlagos amerikaiktól valami különbözőt tapasztalni.
Az indiai filmeket nem kötik azok a béklyók, melyek hollywoodi társaikat, és bár hasonló tömegtermelés folyik Calcuttától Mumbaiig, ezek a filmek mégis teljesen mások. A megszokottól eltérő történetek, operatőri stílus, zene, vágás és főleg játékidő olykor próbára tehetik a nézőt (hogy az elemi fizikának beintő akciógyöngyszemekről már ne is beszéljünk), de végső soron ezek a mozik is emberekről embereknek szólnak - vagyis általában olyan dolgokról, melyeket az amerikai álomgyár már szinte elfelejtett a fene nagy profithajhászásban.

A történet:
Ishaan, Omi és Govind gyerekkoruk óta elválaszthatatlan barátok. A három fiatal férfi közös vállalkozáson töri a fejét: sportboltot, ill. -akadémiát szeretnének nyitni, ahol a jövő nagy krikettjátékosait edzenék.
Az üzlet döcögősen indul, de végül népszerűvé válik, és a krikett-fanatikus Ishaan hamarosan egy ígéretes tehetséget is fölfedez Ali, a 12 éves fiú személyében.
Eközben Govind beleszeret csinos tanítványába, aki nem mellesleg Ishaan húga, Omi pedig politikus nagybátyjának segít a közelgő választások kampányában.
A fiúk bizalmát és összetartását számtalan akadály teszi próbára, ám az igazi megmérettetéshez tragédiának kell történnie.

Egyszer fent, másszor lent
A kai po che gudzsaráti nyelvű kifejezés, azt jelenti, "elvágtam". Ezt a Makar Sankrati nevű (a téli napéjegyenlőséget ünneplő) fesztiválon szokás kiáltani, amikor a hagyományos sárkányeregetés közben valaki elvágja a másik sárkányának zsinórját.

Abhishek Kapoor filmje dráma, melyben a titkos szerelemtől a családi feszültségekig minden előfordul; a rendező sokat "pakolt" a sztoriba, viszont mégsem tette zsúfolttá, mindennek jutott elég hely, és mindegyik szál rendben működik is.
Persze, azért vannak nehezebben érthetőbb elemek, például a mifelénk szinte teljesen ismeretlen krikett, ami viszont Nagy-Britanniában és jellemzően az egykori gyarmatain hallatlan népszerűségnek örvend, esetenként megelőzve a világ legkedveltebb sportjának tartott focit is.
Ishaan igazi krikett-őrült, erre teszi fel egész életét, kb. ezért hajlandó csak feltápászkodni a tévéközvetítések elől, utána viszont tűzön-vízen át képes bármit megtenni, hogy barátai és persze Ali útját egyengesse.
Govind a csapat "esze", ő intézi a bolt pénzügyeit, kissé szégyenlős, ezért kell Ishaan húgának, Vidyának bátorítania a félszeg fiatalembert.
Omi amolyan eseményekkel sodródó fajta, aki mindenkinek jót akar, de naiv és befolyásolható.

Jól ki lettek tehát találva a főbb karakterek, az egymáshoz fűződő viszonyaik is, melyeket újra és újra próbára tesz az élet, ráadásul a figurákon keresztül betekintést nyerhetünk az indiai mindennapokba is, melynek néhány momentuma a dráma kedvéért némiképp el lett ugyan túlozva, ám egyetlen pillanatra sem esik át a ló túlsó oldalára, megmarad a hitelesség talaján.

A cselekmény kicsit lassan indul be, de aztán hamar magára talál a tempó, kapunk egy tisztességes keretes szerkezetet is, melynek eleje és vége játszódik a "jelenben", a film 95%-a viszont 10 évvel korábban.

A színészek jól játszanak, bár nyilván a női nézőket célzandó válogatták ki a főszereplőket, gondolok itt elsősorban "az indiai Ashton Kutcherre", azaz Sushant Singh Rajputra. Szerencsére egyikük sem csak biodíszlet, és persze nem telepednek rá egymásra, mindhárom figura arányosan, egyenlő módon kap vászonidőt, ill. helyet a történetben.
Egyesek számára talán üdvözítő lehet a tény, hogy ezúttal sincsenek grandiózus koreográfiájú táncbetétek, az indiai filmek másik jellemzőjét jelentő dalbetéteket viszont megkapjuk, de ezek sem zavaróak az európai néző számára, hiszen közben folyamatosan peregnek a képsorok, csak épp ilyenkor általában valamilyen montázst látunk, például a krikettről, vagy Govind és 
Vidya bontakozó szerelméről.


A konklúzió? Roppant egyszerű. Az ember hibázik, akkor is, ha nem akar, ám ezzel nincsen semmi baj, mert a hibákból lehet tanulni. Ennél is tovább megyek: a hibákra szükségünk van, hibáznunk kell ahhoz, hogy többet ne kövessünk el valamit. Hogy fejlesszük a jellemünket. Csak az nem hibázik, aki nem is csinál semmit. A hibáink is tesznek minket emberré.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése