2013. november 24., vasárnap

Machete gyilkol - Anyai szív


Machete gyilkol
Machete nem SMS-ezik, nem is Twitterezik, és még egy csomó mást sem csinál. Sajnos, ezek között a forgatókönyvírás is ott van.
Az első gondolatom az volt e film kapcsán, hogy az egykori stáb nélküli lázadó, Robert Rodriguez, igazán elkészíthetné már a Sin City folytatását, mert az első rész volt az utolsó tisztességes és jó filmje. 2005 óta nagyjából semmi értékelhetőt nem csinált, inkább elmerült a haverokkal való öncélú ökörködésben (SpyKids, Grindhouse), ami lehet, hogy neki(k) jó, de a nézőknek már kevésbé, mivel ők folyton valami tököset várnak; olyasmit, mint annak idején az El Mariachi és a Desperado volt, de pláne az Alkonyattól pirkadatig. Rodrigueznek ideje lenne ismét komolyan vennie önmagát, a filmrendezői hivatását, és visszatérnie a gyökereihez, nem pedig feloldódni abban a hollywoodi mocsárban, ami ellen úgy küzdött még a 90-es évek elején.
A Machete gyilkol nem jó film. Nem annyira rossz, de nem is jó. Az is eszembe jutott a nézése közben - a sok geget és parodisztikus(nak gondolt) jelenetet látva -, hogy egyrészt Karinthy megmondta: "A humorban nem ismerek tréfát.", másrészt ha ZAZ-filmet akarunk csinálni (Csupasz pisztoly, Nagy durranás stb.), akkor végig legyünk hülyék, direkt és tudatosan irányítsuk a filmet a blődli felé, ne csak akkor, amikor hirtelen eszünkbe jut. A Machete kills-szel éppen ez a helyzet; ide-oda lavírozik a komolyság és a komolytalanság között, de igazából egyik sem áll jól neki a másik miatt. Világos, hogy a legfőbb cél a klisék kifigurázása volt, ám ez már az első részben sem igazán sikerült - és most sem. Ennélfogva például épkézláb történetre (értsd: ami legalább a saját, képtelen logikai rendszerének megfelel) ne számítsunk, a cselekmény viszont egy idő után már nem igazán tudja feledtetni a hiányosságokat - még a műfaji korlátokon belül sem. Túlcsordul az a bizonyos pohár, és már nem lehet komolyan venni a komolytalanságot (amihez ZAZ-éknak páratlan tehetsége volt).
Bár a főszereplő Danny Trejo, alig szólal meg, néha odadörmög néhány egysorost, de ezen felül a többi színész viszi el a pálmát (amúgy egész tűrhetően, bár ők is tudják, hogy megfeszülniük sem muszáj), Rodriguez pedig megelégszik azzal, hogy olykor lassított közelit mutat Trejo légkalapáccsal faragott arcáról, meg elsüt egy újabb machétés suhintást. Hiába címszereplő tehát, Danny Trejo megint háttérbe szorul a többi színész javára, akik között akad jó (pl. Charlie Sheen vagy Mel Gibson) és felesleges is (azaz öncélú, pl. Lady Gaga vagy a géppuskamellű Sofía Vergara), de egy-két kivételtől (pl. Salma Hayek és QT) eltekintve felvonul szinte a teljes Rodriguez haveri társaság (még Cheech Marin is egy flashbackben), beleértve olyan apróságokat, mint Sex Machine pisztolya.
Rodriguez szemmel láthatóan még mindig nem tudott (vagy nem akart) kitörni a téves útnak bizonyult Grindhouse-szériából, pedig elég jó lenne. Oké, Rodriguez mindig olyan volt, hogy két jó között csinált valami borzalmat (pl. Lávalány és Cápasrác kalandjai, Csodakavics), de már lassan 10 éve tart nála a vakvágány, szóval ideje váltani. Agyatlan kikapcsolódásnak tűrhető a második Machete, de szigorúan csak ennyi, nem több.


Anyai szív
Korábban már írtam a 4 hónap, 3 hét, 2 nap vagy a Dombokon túl kapcsán, hogy a kortárs román filmgyártás úgy elhúzott mellettünk, hogy még csak utána sem tudunk pislogni. Nem arról van szó, hogy a románok a rengeteg, hasonló nehézségük ellenére is képesek tisztességes filmeket készíteni (talán kevésbé rabolták és b***ták szét a filmgyártási rendszerüket, mint mi?), de még filmfesztiválokon is jól teljesítenek, és ez alatt nem valami fityfiritty szemlécskére kell gondolni, hanem olyan rangos mustrákra, mint Berlin vagy Cannes. És nem csak, hogy részt vesznek ezeken, de díjakat is nyernek, és megint csak ne valami szemkiszúrós vigasz-elismerésre tessék gondolni, hanem az Ezüst Medvére vagy az Arany Pálmára.
Na, a románok most megint megcsinálták, ezúttal az Anyai szívvel, ami anno még A gyermek fekvése címen vált ismertté, de a lényeg, hogy Calin Peter Netzernek sikerült megismételnie Cristian Mungiu bravúrját, holott lényegében tök ugyanolyan stílusban alkotott. Sőt, azok a román filmek, amik eljutottak a hazai mozis vagy tévés forgalmazásig, tulajdonképpen egytől egyig ugyanúgy néznek ki, ugyanazokkal az eszközökkel operálnak, és mégis remekül működnek. Steril képi világ, kézikamerázás, hosszú snittek, amatőr (vagy természetes stílusú profi) színészek, nulla díszlet és zene, egyszerű történet, de betonkemény dramaturgia és mondanivaló.
Az anyai szív főhőse megint csak egy nő (érdekes, hogy a román filmekben a női figurák mennyire hangsúlyosak, míg a férfiak lekvárok, szemétládák, vagy jelentéktelen alakok), Cornelia, a jómódú építész. Egy este szörnyű hírt kap: fia, Barbu autójával balesetet okozott: elütött egy 14 éves fiút, aki a helyszínen meghalt. Cornelia próbálja megmenti Barbut a börtöntől, és ennek érdekében minden lehetséges szálat megmozgat, eközben pedig nem csak a saját családjának és életének fonákságaiba kapunk bepillantást, de a mai román (és talán az egész kelet-európai) társadalom életérzésébe (és működésébe?) is.
Nem, ez nem művészfilm, hanem "csak" egy erősen életszagú, hiteles alkotás, ami nem arról szól, hogy micsoda görények a gazdagok, akik a pénzükkel és a kapcsolataikkal bármilyen mocsokból ki tudják mosni magukat, míg a szegények forduljanak föl. Ez a film azt járja körül, hogy egy anya mire képes a fiáért, még akkor is, amikor a fiú úgy bánik vele, mint a mosogatóronggyal. Teljesen magától értetődő(nek kellene lennie), hogy egy anya (ill. szülő) előbb gondol a gyerekére, mint önmagára, és hogy minden lehetséges eszközt megragad annak érdekében, hogy jobbá és könnyebbé tegye annak életét - és ez anyagi-társadalmi helyzettől független dolog. Az, hogy Cornelia számára több pénz és befolyás áll rendelkezésére, ebben az esetben kevéssé számít, ám ezek ugyanúgy hátrányt is jelentenek a számára, hiszen a "rangban alatta lévők" nyugodtan hihetik azt, hogy aki gazdag, annak sem szíve, sem erkölcse nincs. (Nyilván van erre is példa, de mégsem ez az általános.)
Egy ilyen eset lényegében akárkivel előfordulhat (érdekes és aktuális párhuzam az Eva Rezesová-ügy), de épp az ilyen hétköznapi történetekkel lehet a legjobban elmondani azt a bizonyos "tutit", amit mi, magyarok mindig olyan görcsösen próbálunk, és éppen ezért nem sikerül.
A rideg, dokumentarista stílus nagyszerűen illik a filmhez, a színészek visszafogottságukban is parádésak, a látogatás a meghalt fiú szüleinél pedig mellbevágó élmény (és nem nyál szempontjából). Sok ilyen filmet még!

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése